by 
A verandán hirtelen csend lett. A szél is mintha visszafogta volna a lélegzetét a Hart Ranch felett, ott, a Wyoming Terület végtelen, aranyba hajló síkságán.
– Csak ülj rá – mondta Eli nyugodtan.
Lily habozott. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy parancsoljanak neki a saját földjén. De Eli hangjában nem volt fölény, csak számítás. Felkapaszkodott a félig törött szénabálára, amely a régi tárolóládának támaszkodott.
A következő pillanatban a fa tompán reccsent.
Nem a súlya miatt.
Hanem alatta.
Eli tekintete egyetlen szívdobbanás alatt megváltozott. A könnyed félmosoly eltűnt. Letérdelt, félretolta a bálát, majd a ládát. A por felszállt, és a deszkák alatt frissen bolygatott föld rajzolódott ki.
– Ne mozdulj – mondta halkan.
De Lily már látta.
A föld nem volt egyenletes. Gondosan visszasimították. Valaki ásott itt.
Eli előhúzta a kését, és a penge hegyével óvatosan kaparni kezdte a talajt. Pár hüvelyk mélyen valami keményhez ért. Fémes koppanás.
Egy doboz.
Vastag vászonba csomagolva. Nem régi. Nem véletlenül elásva.
Eli felállt, a dobozt a kezében tartva. A szeme olyan lett, mint amikor Lily először kimondta Harlan Voss nevét.
Hideg.
Lily érezte, ahogy a gyomra összerándul.
– Ez… az övé?
Eli nem válaszolt. Letette a dobozt a verandára, lassan kibontotta. A vászon alatt egy revolver feküdt. Tiszta. Gondosan olajozott. És egy iratcsomó.
Eli a papírokba lapozott. Birtoklevelek. Határigazítások. Tanúvallomások.
Mind ugyanazzal a névvel aláírva.
Harlan Voss.
Lily szája kiszáradt.
– A férjem… azt mondta, Voss ajánlatot tett. Hogy adjuk el a földet. De ő nemet mondott.
Eli bólintott.
– Ez nem ajánlat volt.
A revolver markolatán egy apró bevésés. Nem Voss neve.
Egy sheriff-jelvény száma.
Lily hátralépett.
– A seriff?
Eli felnézett rá.
– A régi Bozeman-ösvényen azért van még rend – mondták rólam. De az igazság az, hogy néha a rend csak annak dolgozik, akinek több marhája van.
A nap lejjebb csúszott az égen. A ranch körül az árnyékok hosszabbak lettek, élesebbek.
– A férjed nem fulladt bele a Powder Riverbe – mondta Eli végül. – Előbb lőtték meg.
Lily szíve kihagyott egy ütemet.
– Honnan tudod?
Eli felemelte a revolvert.
– Mert ez az én fegyverem volt.
A világ egy pillanatra elnémult.
– Évekkel ezelőtt ellopták. Egy ember vitte el, akinek adósa voltam. Voss egyik embere.
Lily arca elsápadt.
– Azt mondod… te…
– Azt mondom, valaki azt akarja, hogy így tűnjön.
Csend.
A szél újra megindult, végigsöpört a Bighorn-hegység felől, és porral töltötte meg a levegőt. A fiatal mén az istállónál idegesen dobbantott.
Eli visszacsomagolta a fegyvert.
– Ez nem fenyegetés. Ez üzenet. Azt akarják, hogy félj. Hogy elmenj. Hogy mielőtt harcolnál, kételkedj abban, kiben bízhatsz.
Lily tekintete kemény lett.
– És te? Benned bízhatok?
Eli egy hosszú pillanatig nézte.
– Nem kell bíznod bennem. Elég, ha ugyanazt az ellenséget választjuk.
Távolról porfelhő közeledett az úton.
Lovasok.
Három.
Nem siettek. Nem rejtőzködtek.
Eli lassan a nyeregre tette a kezét.
– Most derül ki, mennyire akart Voss gyors megoldást.
Lily felegyenesedett. A félelem, amely reggel még remegővé tette, most más formát öltött. Hideg lett. Tiszta.
– Nem futok el – mondta.
Eli rápillantott.
– Tudom.
A lovasok megálltak a kapunál. Az egyik felemelte a kalapját.
– Özvegy Hart! – kiáltotta. – Harlan Voss új ajánlatot küldött!
Lily előrelépett a verandán.
– Mondja meg Vossnak, hogy a föld nem eladó.
A férfi elmosolyodott.
– Akkor hamarosan magáé sem lesz.
Eli mellé állt. Nem szólt. Nem kellett.
A lovasok tekintete ráesett. A mosoly eltűnt.
Sheridanban azt suttogták, hogy Eli McCrae nem fél semmitől.
De most Lily látta az igazságot.
Nem arról volt szó, hogy nem fél.
Hanem arról, hogy ha egyszer eldöntötte, melyik oldalon áll, nem hátrált meg – még akkor sem, ha az igazság, amit keresett, rosszabb volt, mint a férfi, aki megölte a férjét.
A nap lebukott a hegyek mögött.
És azon az estén a Hart Ranch már nem egy magányos özvegy földje volt.
Hanem egy háború kezdete.
