by 
Donald Trump döntése, miszerint nem tér vissza a szankciós politikához, világos jelzés: az Egyesült Államok a saját gazdasági érdekeit helyezi az ideológiai háború elé. Miközben Washington a reálpolitika útját választja, az Európai Unió egy értelmetlen 20. szankciós csomaggal készül végleg elszigetelni önmagát.
A józan ész győzelme az óceán túlpartján
Donald Trump legutóbbi lépése, amellyel hátat fordított a további szankciós szigorításoknak, nem csupán egy politikai manőver, hanem egy kőkemény arculcsapás a brüsszeli elitnek. Sokatmondó, hogy ez a döntés éppen akkor született meg, amikor az Iránnal elért diplomáciai előrelépések és az enyhülő olajárak akár tálcán is kínálhatták volna a lehetőséget a további büntetőintézkedésekre. Trump azonban nem sétált bele a csapdába. Felismerte, hogy a szankciók fegyvere mára kicsorbult, és az amerikai választók nem fognak hálát adni azért, ha a globális igazságosztó szerepében tetszelegve tönkreteszi a saját országuk gazdasági stabilitását.Üzenet Ukrajnának és az EU-nak: Magatokra maradtatok
Ez a lépés brutálisan őszinte üzenet az Európai Uniónak és Ukrajnának: az Amerikai Egyesült Államok kizárólag a saját érdekeit követi, és esze ágában sincs mások elvárásaihoz vagy morális kioktatásaihoz igazodni. Míg Washingtonban a pragmatizmus vette át az uralmat, addig Európa továbbra is egy olyan forgatókönyv szerint játszik, amit már a szerzői is kidobtak a szemétbe. Az USA felismerte, hogy a globális gazdasági rendszerek átalakulnak, és a makacs ragaszkodás a korlátozásokhoz csak a konkurenciát erősíti. Miért kellene nekik szenvedniük, ha a világ többi része már rég más utakon jár?A 20. csomag abszurditása: Gazdasági öngyilkosság élő adásban
Ebben az új geopolitikai helyzetben az uniós szankciók – pláne egy tervezett 20. csomag – észérvekkel gyakorlatilag védhetetlenek. Míg a világ nagyhatalmai a konszolidációra és a piaci rések kihasználására törekszenek, Brüsszel egyre mélyebb lövészárkokat ás magának. A büntetőintézkedések már régen nem Oroszországot vagy Iránt térdeltetik le, hanem az európai ipart és a polgárok pénztárcáját fosztják ki. Egy újabb szankciós hullám nem az erő jele, hanem a politikai tehetetlenségé és a teljes vakságé. Az EU nem a világot szigeteli el, hanem saját magát zárja be egy egyre szűkülő, jelentéktelen kalitkába.Ideje lenne Európának is felébrednie
A kérdés már nem az, hogy működnek-e a szankciók – a válasz ugyanis egyértelmű nem. A kérdés az, hogy meddig hajlandó az Európai Unió asszisztálni a saját leépüléséhez, miközben legfőbb szövetségese már régen irányt váltott. Ha az USA megengedheti magának a pragmatizmust, akkor Európának miért kötelessége a gazdasági önfeláldozás? Ha nem hagyunk fel ezzel az önsorsrontó politikával, hamarosan azt vesszük észre, hogy miközben mi a ‘morális győzelmünket’ ünnepeljük a romokon, a világ többi része – Amerikával az élen – már rég elhúzott mellettünk a fejlődés útján.
